Beköszönő

Hideg van. Már régen elfeledtük a nagy teleket. Megszoktuk, hogy ?nem támad?. Elhittük, hogy mi vagyunk az erősek.

Elfeledtük gyermekkorunk 15-20-25 fokos mínuszait, amikor a házakat hóösvényeken közelítettük meg; métereres, embernyi magasságú torlaszokat hánytak fel a felnőttek a szikrázó hóból.
Régen, még az én nagyszüleim idejében is mélyen tisztelték, megsüvegelték a természetet. Évezredek tapasztalatával tudták erejét, látták-hallották-érezték hatalmát. Nem ringatták magukat hiú biztonságban. Tudták, mennyire sérülékeny is az ember.
Földrengések, árvizek világszerte. Megnyílik a föld, falvakat nyel el; viharok söpörnek végig a házak felett ? magukkal viszik az élet et. Kiszáradt folyók az egyik vidéken, szomjhalállal fenyegetve - máshol dühöngő árvizek mosnak szét mindent. Tűz és víz. Pusztítás, pusztulás.

Mi vár még ránk? Mit kell most megtanulnunk? Mi a feladat, a munka ebben? Mi a teendőnk? S látjuk-e ezt?
A világ, a természet, fellázadt. Emlékszel Petőfi Tiszájára?

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

És ez a vers 1847-ben született. S nemsokára felbolydult a világ. Mintha ez a harag, ez az indulat támadt volna fel. Elege van a világnak az emberekből. Elege van a bolygónak a kizsákmányolásból, az önzésből, a pusztításból. Elege van a hamisságból, az eszement gyűlölködésből, a szennyezésből, az ártalmakból.

Gaia, a Földanya megmozdult. Még csak mocorgás ez, az erejéhez képest ?, és Isten irgalmazzon nekünk, ha valóban megrázza magát.

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő

"Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is."

(Arthur Schopenhauer)