Hol is vagy te?

Mindig ott voltál mindenkinek, pontosan ott, ahol kellett. Tetted azt, amit kellett. Hoztad, vitted, megoldottad; kezét fogtad, elengedted; meghallgattad, átölted.

Ugye, milyen természetes volt mindez. Részükről is, részedről is. Olyan egyértelmű volt, hogy téged lehet hívni – bármikor, bármiért -, hogy ott vagy, hogy vagy. Szüleidnek, testvéreidnek; – széles-távoli rokonságodnak. Gyermekeidnek, tanáraiknak, más szülőknek. Amikor hatalmas bevásárlótáskákkal hazaértél végre és lerogytál a konyhában egy székre – felsóhajtottál, pillanatra kiüresedtek gondolataid; majd újra beletódult mindaz, ami várt rád.

És tetted. Rohantál a szülőire, a gyerekekért, a különórára, nagyapádhoz a kórházba. Közben takarítottál, mostál, főztél, vasaltál. Tükörbe ritkán néztél, akkor is csak egy általános „felmérés” volt a cél, egy rakoncátlan tincset beigazítottál, meghúztad a blúzt, ahol elcsúszott, aztán fordultál tovább.

Reggel elsőként keltél, még csendes volt a ház, majd elkezdted körutadat. Ébresztettél mindenkit úgy, ahogy őt kellett, puszival, simogatással, gyömöszöléssel, vidámsággal, fénnyel, kacagással. Elindítottad őket, ahogy kellett, ellátva őket jószóval és élelemmel, útravalót adva a „tarisznyájukba”. Aztán gyors rendrakás, körbejártál, eltettél-elővettél, majd indultál a magad dolgára. Iroda, műhely, óvoda, iskola, kórház – bárhol is, a munka várt rád. És azonnal beleálltál. Nem volt helye fáradtságnak, kimerültégnek. Teljes ember önmagadat kívánta ez is. Nem kérdeztek éjszakádról, nem mondtad, hogy nem aludtál - a beteg gyerek mellett ülve az ágyon -; hogy hány kört tettél meg ma már.

A feladat várt, teljesítetted, teljes önmagadat beleadva. Hiszen ez is a tiéd volt. Rád várt ez is. Ez is te voltál. Hazafelé még beugrottál szüleidhez, közben bevásároltál – nekik is. Hallgattad napjaikat, szelíd simogatásuk adott erőt, hogy folytasd. Mentél tovább.

Temetés és születés. Kísérted mindezeket. Néha megálltál, s belédhasított a gondolat: hol vagyok én? De tudtad, mindez te vagy. Minden szerepedben megnyilvánulva, megélve minden önmagadat. A sok szelet, a színpad sok szerepe összeadódott – ez a te darabod. A te színdarabod, az életed, megnyilvánulva különböző terekben. Igen. Mindez te vagy. És Ők ettől válhattak azzá és olyanná, amilyenek. Hála Neked. Kísérje hála minden Önmagadat. Ámen.

dr. Varju Márta alapító főszerkesztő

"Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is."

(Arthur Schopenhauer)