Békében – magadhoz hűen

A mai ember, erőteljesebben talán a 1. világháborútól kezdve, keresi önmagát, keresi az utat a Felsőbb Hatalomhoz, kutatja azt, van-e egyáltalán valaki-valami rajtunk kívül, teremtett-e a világunk, vagy „csak úgy”, mindenféle anyagi folyamatok következtében létrejött, s fejlődik (vissza?) a maga útján.

Amikor az ember/emberiség léte veszélybe kerül, amikor a kisemberúgy érzi, hogy kiszolgáltatott a magasabb hatalomnak, hogy dobálja a sors, életének alakulása már nem rajta múlik - keresi az okot, az eredőt, a forrást. A kérdések feltétele az első lépés; egyre több a miért?.  A háborúk értelmetlensége, az elszenvedett gyász, fájdalom, bűntudat és szenvedés, a kiszolgáltatottság előhívja a felsóhajtást: „miért hagyja az Isten? Ha valóban van...” Igen, ebből nagy vallásfilozófiai viták lángolnak fel újra és újra.

Félcsavar

Anyukám – idén már 90 éves –, mondja, ha valami nem sikerül teljesen, egy utolsó lépés hiányzik a befejezéshez: félcsavar, ennyi kellett volna még. 

 

Kikelet

Mire nyitsz ki? Mire nyitod ki magadat? Mit engedsz be?

Felkészültél rá?

Ami történik az életedben, az megtervezett avagy váratlan dolog? 

Meglátni magunkat

Szokták mondani, amíg az embernek élnek a szülei, addig gyermek marad. Aztán jön a felnőttéválás időszaka. Amikor már nem kérdezik meg tőled, hogy kisfiam/kislányom, mikor ettél? Nem vagy fáradt? Sápadtnak tűnsz...

Öltöztesd magad csillagfénybe

Amikor már elcsendesedik a vidék, elhalkulnak a város zajai és lassan álomba fordul az élet, Te is fordulj kissé befelé. Keresd meg azt a zugot otthonodban, mely a legnagyobb békét adja, finom, puha takarót teríts magad köré, tedd a legkedvesebb párnádat fejed alá, s hunyd be a szemedet. Lazítsd el magad.

"Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is."

(Arthur Schopenhauer)