Ünnepbe öltözött lelkünk

Emlékszem a régi Húsvétokra. Kora reggel már szép ruhába öltöztem, fehér térdzokni, hozzáillő cipő. Az ablak mellett ültem, kiláttam a kertre. A sokszor zárt bejárati kapu most nyitva volt, vártuk a locsolókat. Kikészítve festett igazi tojások és csokitojások, aprópénz. Sorban jöttek, gyerekek és fiatal fiúk - idősebbek ritkán, általában kísérőként.

A levegő halkan zizegett, már sürgölődtek a méhek, nyíltak a virágok, szikrázóan sütött a nap. Kissé zavarban volt mindenki, locsoló és meglocsolt egyaránt.

Mire vársz?

...ugye kérdezték sokszor tőled is...? Például, amikor gyerekkorodban megálltál az ajtóban, mert valami hirtelen eszedbe jutott, s haladéktalanul végig kellett gondolnod – bár talán az egész család rád várt.

Ajándékozd magadat a világnak

Lassan itt az ünnep... Néha megállsz egy pillanatra, elönt az érzés, hogy valami érkezik, vár rád valami. Mintha hamarabb készülődnél te is a megszokottnál, s ez nem az üzletek októbertől tartó karácsonyi presszionálása, a húszfokos nyári melegben himbálódzó díszfüzérek látványa.

Hol is vagy te?

Mindig ott voltál mindenkinek, pontosan ott, ahol kellett. Tetted azt, amit kellett. Hoztad, vitted, megoldottad; kezét fogtad, elengedted; meghallgattad, átölted.

Békében – magadhoz hűen

A mai ember, erőteljesebben talán a 1. világháborútól kezdve, keresi önmagát, keresi az utat a Felsőbb Hatalomhoz, kutatja azt, van-e egyáltalán valaki-valami rajtunk kívül, teremtett-e a világunk, vagy „csak úgy”, mindenféle anyagi folyamatok következtében létrejött, s fejlődik (vissza?) a maga útján.

"Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is."

(Arthur Schopenhauer)