Ünnepbe öltözött lelkünk
Emlékszem a régi Húsvétokra. Kora reggel már szép ruhába öltöztem, fehér térdzokni, hozzáillő cipő. Az ablak mellett ültem, kiláttam a kertre. A sokszor zárt bejárati kapu most nyitva volt, vártuk a locsolókat. Kikészítve festett igazi tojások és csokitojások, aprópénz. Sorban jöttek, gyerekek és fiatal fiúk - idősebbek ritkán, általában kísérőként.
A levegő halkan zizegett, már sürgölődtek a méhek, nyíltak a virágok, szikrázóan sütött a nap. Kissé zavarban volt mindenki, locsoló és meglocsolt egyaránt.
Mire vársz?
...ugye kérdezték sokszor tőled is...? Például, amikor gyerekkorodban megálltál az ajtóban, mert valami hirtelen eszedbe jutott, s haladéktalanul végig kellett gondolnod – bár talán az egész család rád várt.
Ajándékozd magadat a világnak
Lassan itt az ünnep... Néha megállsz egy pillanatra, elönt az érzés, hogy valami érkezik, vár rád valami. Mintha hamarabb készülődnél te is a megszokottnál, s ez nem az üzletek októbertől tartó karácsonyi presszionálása, a húszfokos nyári melegben himbálódzó díszfüzérek látványa.
Hol is vagy te?
Mindig ott voltál mindenkinek, pontosan ott, ahol kellett. Tetted azt, amit kellett. Hoztad, vitted, megoldottad; kezét fogtad, elengedted; meghallgattad, átölted.
Békében – magadhoz hűen
A mai ember, erőteljesebben talán a 1. világháborútól kezdve, keresi önmagát, keresi az utat a Felsőbb Hatalomhoz, kutatja azt, van-e egyáltalán valaki-valami rajtunk kívül, teremtett-e a világunk, vagy „csak úgy”, mindenféle anyagi folyamatok következtében létrejött, s fejlődik (vissza?) a maga útján.
"Gyakran csak évek múlva látjuk helyes megvilágításban mások cselekedeteit, sőt néha a magunkéit is."
